Leválás, mint az élet rendje - Avagy (le)válni valakivé - 2. RÉSZ
LEVÁLÁS - Avagy (le)válni valakivé
2. RÉSZ
Ebben a részben arról írok, hogy MI A LEVÁLÁS TÉTJE, illetve, hogy milyen árat fizetünk, ha nem állunk bele a feladatba.
Továbbá, hogy MI BEFOLYÁSOLJA ezt a folyamatot.
Az élet, leválások láncolata. A korábbi írásomban - ami egy előadásomon alapszik - krízisként említettem meg, azon belül is, főként, a normatív jellegét emeltem ki, azaz az élet rendjéhez, a fejlődéshez kapcsolódó, szükségszerű, de lélektanilag megterhelő, fájdalmas jelenségről beszéltem, amivel nap, mint nap szembe kell néznünk, de legalábbis életünk különböző szakaszaiban biztosan, amikor egyikből, átlépünk a másikba. Hiszen ezeknél a szakaszoknál mindig elköszönünk, leválunk valakiről vagy valamiről valamilyen minőségben. Amit jó, mindig idejében, minden fejlődési fázisnál meglépni, különben elakadunk, és valami megáll a növekedésben, azaz elálljuk az útját annak, ami pedig haladna szépen a maga kiteljesedése felé.
Ahogyan a fentebbi mondat is utal rá, és maga cím is, a LEVÁLÁS ÉRTELME, az ÖNÁLLÓ SZEMÉLYISÉG SZÜLETÉSE, ami a SAJÁT ÉLET ÉRZÉSÉNEK FORRÁSA. A folyamat érzelmileg megterhelő, annak is, akiről leválnak és annak is, aki éppen leválik. Alapvetően magányos feladat és sok bátorságot kíván. Olyan ez, mint, amikor a mesében a főhős útnak indul szerencsét próbálni, boldogulni, megkeresni önmaga legteljesebb arcát, énjét. Természetesen közben, meg kell vívni a csatáit, találkozik segítőkkel, akadályokkal, ellenfelekkel.
Viszont, ha nem lépjük meg, akkor nagy árat füzetünk: LEMONDUNK SAJÁT ÉLETÜNKRŐL, ezzel együtt a FELELŐSSÉGRŐL ÖNMAGUNK FELETT. Szerepzavar alakul ki. Kicsit, mint a mesékben az álhősök esetében.
Olyan kérdések merülhetnek fel lépten-nyomon, hogy: „KINEK AZ ÉLETÉT ÉLEM? Kinek a döntése ez vagy az? Ki is vagyok én? Mi van?” Ilyenkor valaki más kezébe helyezzük az életünket, kiadjuk a felelősséget valaki másnak. Vállaljon ő felelősséget mi fölöttünk, és akkor hibáztathatjuk, hogy nem jól hozza meg a döntéseket felettünk, életünk felett. Ebben az esetben függni fogunk még inkább ettől a kapcsolattól, egészen addig, míg el nem döntjük, hogy leválunk, azaz, hogy elindulunk, kezünkbe vesszük az életünk fonalát.
Egyébként, ha a fentebbi kérdések már tudatosan felmerülnek és rájuk eszmélünk, akkor az egy tudatváltó pont. Remény lehet arra, hogy ez máshogyan legyen, hogy a fentebbi kérdéseket őszintén megválaszoljuk magunknak. Akkor már kialakul egy párbeszéd belül. Újból lehet tárgyalni magunkkal, hogy most HOGYAN IS TOVÁBB! Ekkor dönthetünk arról, hogy visszavesszük, átvesszük az irányítást önmagunk felett. Ilyenkor már nincs szükség BŰNBAKRA. Ilyenkor már jó, akkor is, amikor éppen nehéz, mert már önmagunkhoz kapcsolódtunk legbelülre.
Tehát, ha nem történnek meg a különböző fejlődési fázisokban a leválások vagy mondhatnám átértékeléseknek, illetve hangsúly eltolódásoknak, akkor azért mindenki nagy árat fizet hosszútávon.
Egy érdekesség, hogy, amikor a LEVÁLÁS témájában készültem az előadásomra, akkor a „LEVÁLÁS", mint kifejezés ízlelgetésével hangolódtam a témára, az alábbiak mentén:
- (Le)válni
- (El)válni
- (Ki)válni
- (Meg)válni
- Válni
Aztán, ahogy így egyszerűsödött a kép, beugrott egy mondás: „Majd elválik! Majd kiderül, majd kialakul”. Szoktuk ezt egymásnak mondani, amikor nem tudjuk pontosan, hogy mi fog következni, amikor zavaros, ködös a kép. Bizonytalanok vagyunk, hogy hová is kell lépni, mi fog következni, pont, amikor egyik életszakasz lezárul és átlépünk a másikba. Akkor leválunk magáról arról az életszakaszról, annak a feladatairól, szerepeiről és esetleg személyekről is, elgondolásokról, szokásokról is, stb. Elhagyunk egy biztosat, és átlépünk az ismeretlenbe, ahol még nem tudjuk milyen mozgásterünk van, nem ismerjük fejben, hogy mit kell tenni, mert nincs forgatókönyvünk még rá. A korábbi megoldó kulcs már nem működik, újat kell kialakítani. A régiben már nincs mozgástér. Ilyenkor sokszor tehetetlennek és bizonytalannak érezzük magunkat, ködös a kép, mégis el kell indulni, ki kell mozdulni, hogy tisztuljon a kép. Nem látunk messzire előre - ha akarnánk sem -, de ha bátorságot veszünk és elindulunk, akkor mindig látjuk az éppen előttünk lévő lépést. CSAK A CSELEKVÉSSEL TISZTUL KI A TALAJ, AZ ÚT A LÉPTEINK ALATT. Így ismerjük és járjuk be, a még ismeretlen tájat.
Azaz leválunk valamiről, hogy valami új megszülessen, illetve, hogy mi magunk, mint autonóm személyiség megszülessünk.
Hogy ezt a folyamatot, azaz a LEVÁLÁST MI BEFOLYÁSOLJA?
- a személyiségünk, érzelmi beállítódásunk, vérmérsékletünk, stb.
- a korábbi leválásaink minősége, gondolok itt, például arra, hogy mi hogyan váltunk le a saját szüleinkről
- aktuális élethelyzetünk, párhuzamosan fennálló krízisek megléte
- korábbi krízisek, traumák
A következő bejegyzésben arról írok, hogy milyen tulajdonsággal rendelkezik az, aki sikeresen levált, azaz az autonóm személyiség.
Fotó: pixabay