Thaiföldi népmese: A sakkjátszma
Kard vagy szív?
Mi van, amikor elfogy az út előttünk, amikor már olyan szenvedéssel jár, hogy döntenünk kell, mert az életünk a tét, hogy maradunk vagy kockáztatunk és más utat választunk.....
Jó olvasást alább!
A sakkjátszma
Thaiföldi mese alapján; Francois Vallaeys
Élt egyszer egy vitéz harcos. Sok háborút végigharcolt és sokszor kitüntette magát. Idővel azonban belefáradt csatazajba: nem akarta többé hallani a fegyverek csörgését, a sebesültek hörgését, a legyőzöttek jajgatását. Megriadt a kezét bemocskoló tengernyi vértől, visszaborzadt az őt körülvevő sok szenvedéstől.
Otthagyta a hadsereget. Lerakta a fegyvereit: íját és nyilait, lándzsáját, kardját, még a kését is, mindent. Elindult, hogy békét, nyugalmat, csendességet keressen.
Ment, vándorolt szerte az országban, amíg egyszer eljutott egy faluba. Meghallotta, hogy él ott egy bölcs öregember, aki a békesség tudását tanítja mindazoknak, akik kíváncsiak rá.
A harcos felkereste az öreget, aki az erdő szélén lakott egy szerény, ágakból és száraz pálmalevelekből rakott házacskában. A kicsi és szegényes kunyhót csodálatos fény ragyogta be. Megilletődve, várakozó szívvel közeledett a házikó felé. Az öreg kilépett tisztásra. A harcos nyomban látta, hogy a környéken áradó fény az öreg arcáról sugárzó rendíthetetlen nyugalom és derű visszfénye.
- Miért jöttél hozzám? – szólította meg az öreg.
A harcos elmondta neki, mennyi borzalmas eseménynek volt tanúja és mennyi szenvedést látott. Elege lett véres csatákból és a tömérdek nyomorúságból, szeretné megtalálni a békét és a nyugalmat.
- Jól van – mondta a bölcs. – Figyelj rám…
Három napon és három éjszakán keresztül oktatta a harcost az öreg. Tanította őt a lélegzés és az összeszedett figyelem művészetére. Tanította az elmélkedés művészetére és arra, hogyan találhatja meg a világ sokféle dolgában rejtőző szépséget. Tanította bátorságra, hogy ha megáll a tenger partján, merjen kiáltani… kiáltson igent az életre! Tanította arra, hogyan hallhatja meg a fák leveleiben lüktető nedvek neszét. Élni tanította őt, egyszerűen csak élni.
Három nap és három éjszaka után a harcos búcsút vett az öreg mestertől és boldogan indult hazafelé.
De éjszaka, ahogy álomra hajtotta a fejét, előjött minden, amitől szabadulni akart: hallotta a csatazajt, hallotta a sírást és jajgatást, látta a vért és a szenvedést. Fölriadt és eszébe jutott, amire az öreg tanította, de hiába próbált lélegezni, csak kapkodta a levegőt rémülten; hiába próbálta összeszedni a figyelmét, pillantása összevissza verdesett; hiába próbált csendességbe merülni, nem tudott szabadulni a múltja nyomasztó emlékeitől. Minden erőszak és durvaság, amitől menekülni akart, utolérte őt.
- Hogyan találhatom meg a nyugalmamat? Hogyan szabadulhatnék ezektől a borzalmaktól? – kérdezte kétségbeesetten.
Visszatért az öregemberhez.
- Mester, bocsáss meg. Bárhogy igyekszem, nem tudok megnyugodni. Taníts még, kérlek!
Az öreg pedig újabb három napon és három éjszakán keresztül oktatta a harcost. Tanította őt a lélegzés és az érzékelés művészetére; tanította arra, hogy a látszatot félresöpörve észrevegye a legfontosabbat, a világban csengő-ringó muzsikát.
Három nap és három éjszaka után a harcos ismét elbúcsúzott az öregtől és boldogan, reménykedve indult hazafelé.
- Most már tudom! Megértettem a tanítást, meg fogom találni a nyugalmamat!
De éjszaka, álmában újra csak előjöttek az emlékei: a vér, a háború, a sírás, az asszonyok jajgatása és a szenvedés. Hiába idézte föl, amit az öreg tanított, nem ment vele semmire, nem tudott szabadulni a múltjától.
Ekkor azonban gyanakodni kezdett, hogy talán nem is benne van a hiba. Talán keveset mondott az öreg, vagy a gyakorlatok voltak rosszak… vagy talán ő maga sem tud semmit. Bizonyára nem más, mint egy ügyes beszédű csaló, aki adja a bölcset. Visszatért hozzá:
- Hallod-e, öreg, a tanításod megint nem ért semmit! Ugyanúgy üldöznek az emlékeim, nem találok nyugalmat. Úgy látom, te nem tudsz tanítani, magad sem tudsz semmit, közönséges csaló vagy, csak az időmet vesztegettem veled.
Az öreg nyugodtan, tiszta tekintettel mosolygott rá.
- Így gondolod? Hm. Tegyünk egy utolsó próbát. Tudsz-e sakkozni?
A harcos büszkén bólintott.
- Jól van. Akkor játsszunk egyet, te meg én. Csupán egyetlen feltétel van: aki veszít, az elveszíti a fejét is. Látod azt a kardot?
A harcos első pillantásra látta, hogy kiváló, nemes kardot mutat az öreg. Meghökkent, de végül beleegyezett. Letelepedtek a kunyhó elé, a fák árnyékába, és felállították a bábukat.
A harcos fél szeme mindig a kardon volt, az öreg pedig csak a sakktáblát nézte. Öt perc múlva már látszott, milyen jó taktikát választott; szorongatni kezdte ellenfelét. Negyedóra múlva a harcos elveszített egy futót, egy lovat és egy bástyát. Félóra múlva elveszítette a királynőjét és a királya is veszélyes helyzetbe került.
A harcos megrémült. Látta a halálos veszedelmet, amint lehajtja a fejét és az öreg megsuhintja fölötte a kardot; szinte azt is látta, ahogy a feje végiggördül a porban, hiszen épp elég ilyen jelenetet látott már. Az öregre sandított, aki rendíthetetlen nyugalommal folytatta a játékot, föl sem pillantott. Remegni kezdett.
- Az öreg bizonyosan levágja a fejemet, ha veszítek… Nem fog sajnálni engem, nem számíthatok a könyörületességére. Hogyan menekülhetnék meg?
Lassan, mélyen lélegezni kezdett… hamarosan megszűnt a remegése, már tudott gondolkodni és egyre tisztábban látott. Összeszedte magát, minden figyelmét a játékra összpontosította. Rájött, hogyan védekezzen és hárítsa el a támadást a királyától.
Egy óra múlva leütötte az öregnek egy futóját, egy lovát és egy bástyáját. Két óra múlva a királynőjét. Három óra múlva pedig egyértelművé vált az öreg közeli veresége. Elgondolkodott:
- No most… a bástyával oda… megállj, vén pojáca, két lépés után sakk-matt! Nem menekülsz, enyém lesz a fejed… - elégedetten, az utolsó lépésre készülve, felemelte a bástyát.
Egyszerre új, különös érzés kerítette hatalmába. Egy sosem ismert, mindent átható érzés, amitől megállt a keze a levegőben.
- Meg kell ölnöm ezt a bölcs öreget? Miért kellene megölnöm? Mennyit fáradt velem… hiszen olyan tompa vagyok, nem sokat értek a tudásából… ő pedig türelmes és jó volt hozzám… Nem, nem veszem el az életét, nem kell a feje - s az öreg bástyája helyett leütötte a legközelebbi parasztot.
A bölcs ekkor egyetlen mozdulattal hirtelen lesöpörte a figurákat a sakktábláról és rámosolygott.
- Látod, most már csakugyan érted: először, le kell győzni a félelmet. Rögtön utána következik a szeretet.