Hadd meséljek el egy kis személyes történetet a fiammal, ami a szomorúsággal kapcsolatos!

A minap elmentünk az egyik bevásárló központba és éppen a telefonomra néztem hátsó, védő részt. Beszélgetek az eladóval, mikor Bercel kisfiam megszólal:"Szomorú vagyok!" 
Felé fordultam, de mire megszólalhattam volna, már mondja az eladónő, hogy: "Ne legyél szomorú, azt nem szabad!"
Értettem ám, hogy automatizmusból és kedvességből vagy jó szándékból, de tehetetlenségből jött az eladónő zsigeri válasza. A kisfiam láthatólag ettől nem könnyebbült meg, bár ugye ezt célozta meg a hölgy üzenete.

Aztán mondtam a fiamnak, hogy: "Hát ez bizony előfordul mindenkivel, anyával is, apával is, mamával is és biztos az eladónénivel is. De aztán elmúlik." 
Az eladónő kicsit furán nézett ránk, de ez inkább fiatal életkorából eredt, mint kritikusságából, rosszallásából. Lehet, persze, hogy tévedek. DE kicsit olyan volt, mint, amikor nem tud valami negatívval mit kezdeni és példa híján megtanul valami olyat - természetesen jó szándékból! -, amit ő maga is hallott, amit vele szemben is alkalmaztak. És ezt adja tovább...De valami elgondolkozást láttam a fiatal hölgy arcán. De nem tudom, hogy végül hová futott le benne ez....
A lényeg, hogy a kisfiammal tovább sétáltunk, fogtuk egymás kezét, mentünk, mendegéltünk csöndben, néztük a szökőkutat aztán egyszer csak megszólalt, hogy: "MÁR ELMÚLT A SZOMORÚSÁGOM!"

Olyan jó volt ezt hallani, független attól, hogy most azért, mert éppen nem beszélek mással és csak az övé vagyok - vagy, mert tényleg valójában szomorú volt. Jó volt, hallani, hogy túl van rajta, hogy KIMONDJA, hogy KIFEJEZI , hogy TUDTOMRA ADJA, hogy átveheti innentől valami új érzés a szomorúság helyét. Ez több, mint gondolnánk, mert itt a fiam azt is kinyilatkoztatta, hogy készen állok, nyitott vagyok, arra, hogy valami új dolog történjen, jöhet valami más, már eltudom engedni a szomorúságot, nyitott vagyok valami új elfogadására.

Szerintem ez nagyon fontos minden negatív érzésnél, hogy el legyen FOGADVA a környezet részéről, hogy örüljön az anya vagy apa vagy bárki, amikor egy kisgyerek meg tud fogalmazni egy ilyen nehéz dolgot, amit mi, felnőttek már kevésbé. Mer róla beszélni! Mert ilyenkor lehetőségünk van arra, hogy SEGÍTSÜNK NEKI, hogy megoszthassa azt, ami egyedül nehéz, nemhogy egy felnőttnek, hát még egy gyereknek is milyen nehéz! Jó az, ha egy gyerek megtapasztalja, hogy a felnőtt ELBÍRJA a negatív érzéseit is, sőt színt vall a saját, ezzel kapcsolatos érzéseiről, tapasztalatairól - nyilván a gyerek korához képest. Megtanulja, hogy a negatív érzés átélése nem okoz kárt a kapcsolatban, a másikban sem, hogy úgy is szeretve van és elfogadva és nincs elutasítva a negatív érzései miatt. Mert egy gyermek, ha megoszt valamilyen érzést, akár pozitívat, akár negatívat, akkor a rá adott választ magára vonatkoztatja egészében. Például, amikor azt mondjuk, hogy ne legyél szomorú, nem szabad! Azzal azt üzenjük, hogyha szomorú vagy, akkor nem fogadlak el, erről hallani sem akarok! Azt sem tudom mit kell ilyenkor tenni! - Bár ezt az utolsó mondatot "titokban" tartják a "bölcs" felnőttek, akik zsigerből reagálnak. Pedig talán még hitelesebb is lenne ezt is odabiggyeszteni. DE még inkább jobb lenne MEGTANULNI EZT KEZELNI, MEGSZELÍDÍTENI.

A másik példa, amikor a fiamat szoktattam be az oviba és elkezdett sírni, mert éppen készültem elmenni. Erre az óvónő annyit mondott, hogy: "Ne sírj, mert az annyira szomorú!" Értem én az óvónőt, értem a tehetetlenségét, hogy nincs forgatókönyve arra, hogy hogyan vigasztaljon egy szomorú kisgyereket, inkább próbálja ő rávenni a fiamat, hogy hagyja abba a sírást, mert ő maga lesz szomorú és tehetetlen. Hát azért ez, ha belegondolunk szomorú, nem? 
És itt most nem olyan példákat mondtam el, amik olyan kivételesek és ritkák lennének, amikkel ritkán találkozik a felnőtt, hanem mindennaposak, amire már rég megtanulhatnánk a "helyes" válaszokat, ha valóban közel engednénk a gyermek vagy a másik nehéz kellemetlen érzéseit, ha szembesülnénk a saját negatív, fájdalmas érzéseinkkel. Mindennap kapunk ESÉLYT ahhoz, hogy megtanuljunk bánni a nehéz helyzetekkel, nehéz érzésekkel, mind a gyermekeink, mind a kapcsolataink és mind saját magunk révén..., de mi csak ki akarjuk ezeket kerülni, csak le akarjuk hasítani, csak tovább akarjuk ezeket hárítani és halogatni a végtelenségig, míg a végén már annyira szorongunk, hogy rutinból élünk, csak az illedelmes, pozitív kérdést halljuk meg és a negatívaknál leeresztjük a sorompót, bezárjuk a szívünket, nehogy sérüljünk.

De mi lesz a gyermekeinkkel? Ki vigasztalja meg őket? Ki marad velük bánatukban? Mi lesz a kapcsolatainkkal? 
Részt tudunk benne venni még őszintén, nyitottan és érzékenyen? Vagy csak a jó és örömteli dolgokban vagyunk anyáik és apáik gyermekeinknek vagy férjei és feleségei egymásnak vagy barátnői és szomszédai egymásnak?!

Jó lenne, ha megtanulnánk magunkat jól vigasztalni, mert akkor JÓ ESÉLYÜNK van rá, hogy KAPCSOLÓDNI TUDUNK a másikhoz, HA ESIK, HA FÚJ! És végső soron nem ez lenne a lényege, ha már társas lények vagyunk?!

Kép: Pixabay